Szóval, amint már említettem volt, szombatra meghívást kaptunk egy lagzira. Ehhez utazni kell majd 300 km-t, de ez most nem számit, mert családi lakodalomról van szó, ráadásul olyan családtagok lakodalmáról, akikkel igen jóban vagyunk.

Mostanában nagyon nagy országjárók vagyunk ezért eldöntöttük, hogy összekötve a szórakozást a hasznossal felkeressük az Agteleki cseppkőbarlangot, ami amúgyis útba esik. Mindemellett megtekinthetjük a Mátra csúcsait olyan közelségből, ahogy még nem is láttuk.

Elindultunk tehát Pénteken reggel Gyöngyös felé, majd a Mátra irányába kanyarodva folytattuk utunkat. Dél idejére el is érkeztünk a barlanghoz, amit aránylag egész gyorsan megtaláltunk.

Végighaladtunk a kis csoporttal az 1 órás úton, a vaksötétben. Talán ez a vak sötétség okozta azt, hogy az a rengeteg kép, ami ott készült nem mond senkinek semmit csak nekünk, mert mi tudjuk, hogy hol készültek.

Közel voltunk a híres Tokaj hegységhez, ezért kicsit kerültünk és arra mentünk haza. Kicsit fárasztó, de jó nap volt. No, de másnap reggel jött a meccs második része.

Konkrétan a lagzi.

Nem volt ugyan ott, Friderikusz Sándor, sem Lajcsi a Dáridó szimpatikussokkal, de nagyon fain buli volt. A menyasszony nagyon szép volt, és a körülöttünk rohangáló rózsaszín ruhába öltöztetett kis törp ördögök is nagyon aranyosak voltak. Ami a legfurább, hogy jobban bírták az este strapáját, mint én. Én csak háromnegyed háromig bírtam. Ők, még akkor is ott táncikáltak meg ugra-bugráltak.

Másnap a rokonok nagyon aranyosak voltak, mert amikor elmentünk hozzájuk, hogy adjanak nekünk zöldséget pénzért, akkor elindították a már szokásos kis műsort.

Miszerint: „vidd ingyen, nem viszem, de igen, de nem”Erre a kérdésre úgy tettek pontot, hogy ingyen ide adták és bosszúból leetettek minket egy adag tortával. Így menjen haza az ember, tortával lerohanják. Egy szó, mint száz, a torta nem jön mindig jól.

Szóval ennek a hazajövetelnek sok pozitívuma volt, és volt néhány negatív része is.

Találkozhattam rengeteg kis törp ördöggel, akik hol gügyögtek nekem, hol LEGO nézőbe hívtak. De volt olyan része is ennek a hazajövetelnek, amelyikben erős övön aluli ütést kaptam. Mai napig dolgozom fel.

Végre, szerdán, megismertem, hosszú idő után, volt osztálytársam gyermekét, akit eddig nem volt időm megismerni, és emiatt már csak 7 hónapos korában ismerhettem meg. Ahogy szokták mondani, holtáig tanul az ember. Megtudtam ugyanis, hogy a pincéreknek és a romáknak, akik Romániában is kisebbségben élnek, hosszú idő óta, hagyományosan szerdán van a lagzijuk. Manapság ez már nem állja meg a helyét, de régen, amikor még gyakorta hívtak cigányzenészeket lakodalomra zenélni, bizony gyakran megesett, hogy a lakodalom a zenész lakodalmának idejére esett volna. Épp ezért kitalálták a szerdai megrendezést, hogy legyen idő muzsikálni, és ez a hagyomány megmaradt a mai napig. Ami pedig a pincéreket illeti. Hát ők, a mai napig is elmondhatják, hogy szombatonként későig munkában vannak többségében.

A hét végére, lehet amiatt mert semmit nem tanultam itthonlétem alatt, kezdett kiütni rajtam az elmebaj. Eszembe jutottak jó kis régi sérelmeim, aztán mikor nagymamám is anélkül, hogy tudott volna erről, adta a lovat alám, akkor úgy éreztem, hogy kezd a cérnaszál elpattanni. Hiába, „nagy ember”vagyok én, de azért nálam is el tud szakadni a szál.

Holnap reggel, még jóval a kakas első kukorékolása előtt elhagyjuk a várost, visszamegyünk Pestre. Ahogy Forest Gump mondaná, „ennyit tudok mondani Vietnámról”