Ma belekukkantottam a blogba és úgy láttam, hogy egyik korábbi kijelentő ésem kisebb aggodalmat okozott. Valóban mentem szurira, de ez számomra nem azt jelenti, hogy megyek az akasztófához. Valami miatt ettől sem tettegek (sok emberrel ellentétben), ugyanúgy mint ahogy az iskolával sincs semmi bajom (sok száz diáktársammal ellentétben).
Ami pedig a szuris hölgyeket illeti, ők sem ollyan mumusok mint ahogy azt sokan gondolják. Inkább kimondottan szimpatikus hölgyek akiknél kb. 2 percet kell ülni és akik egy idő utén már csak a neved nem tudják. Legalábbis velem ez a helyzet. Látnak engem minden kéthétben, és még csak a nevem nem tudják.
No de tulajdonképpen nem is ezzel akartam én kezdeni ez csak kis helyreigazitás volt azért, hogy ne aggódjanak értem annyira.
Amiről tulajdonképp irni akartam az a pár óra amit édesapámmal egy múzeumban töltöttem el múlt hétvégén. Kb. 2 óra alatt végig mentünk kettecskén pár száz éven és megszemléltünk különböző régmúltból származó lakhelynek, fegyvernek, földmegmunkálására használt eszközt. A legmenőbbek a kitümött állatok voltak. Csak a felvigyázó hölgyek nem voltak innyemre. Csak épp azt nem mondták, amit a közlekedési múzeum 70 és a halál között lévő felvigyázó hölgyei, hogy „mindent a szemnek, semmit a kéznek!”